Egy szál koszos alsógatyában ülve, félig szívott cigim füstjében szédelegve, koszos ujbegyekkel pötyögöm ezeket a sorokat... így próbálva meg beszélni a Joker című filmről, és a sötét anyagról ami minden percét áthatja, arról amiről nem beszél senki.
Szippantok egy slukkot, kifújom... és akkor kezdjük. Írok neked a férfi fájdalmáról.
Kellemetlen, de erről szól Todd Phillips húsbamaró mozija, a Joker. Nem lesz szép, nem lesz vicces, néha majd el akarod fordítani a fejed. Beszélni sem,hallani sem akarsz róla, pont olyan lesz mint amilyen a film -személyes.

Kezdhetném azzal, hogy elmélyedek a tényben, hogy napjainkban a felnőtt férfiak leggyakoribb elhalálozási oka az öngyilkosság. Igen. A legtöbb korombeli férfi abba hal bele, hogy.... A legtöbb korombeli férfi a szomrúságba hal bele.
De ez így nem lenne Joker. Ahhoz, hogy okoskodás és sznob elemezgetés helyett éreztessem veled a film igazi hangulatát -és azon keresztül a jelentőségét- ahhoz nekem is személyesnek kell lennem. Előre is bocsánat, ha zavarba hoz majd kitárulkozásom... de ez a film már csak ilyen.

Pár nappal a film premiere előtt volt egy kisebb összeroppanásom. Hogy agyvérzés volt e, vagy pánikroham, vagy valami ismeretlen agy nyavaja, az mindegy. Az egész agyhasadást a rengeteg stresszre és rám nehezedő nyomásra vezettem vissza. Apróbb és nagyobb élet-kihívások amikből egyszerűen csat túl sok gyűlt össze és nem volt hova letenni, kitenni, megbeszélni. A frusztráció, ami csak gyűlik és gyűlik, az elkerült konfliktusok, az elvárások, meghiúsult tervek, be nem teljesített igéretek, valóra nem váltott álmok... minden egyes nap, minden egyes feladattal egy újabb és újabb terhet vettem mosolyogva a vállamra. Bohóckodtam, viccet meséltem, vígasztaltam, esti mesét mondtam és közben csak nyomtam lefelé minden nap a saját vágyaimat.

-Brü hü hüüüü... mondhatnád. -Mire ez a nagy önsajnálat... fanyaloghatnál teljesen jogosan.
Mert hidd el, tudom én -épp ez a marcipán a tortán- a szorongásom, a szomorúságom, a gyülemlő fájdalmam a legnagyobb közhej. Nincs benne semmi új, semmi érdekes, semmi hősies.
Millió és millió hasonló korú, helyzetű férfi tapossa ugyanezt a szomorú bohóccipőt. Csak ők nem nyafognak...
Valóban nem.
*Akkor mit csinálnak a férfiak a fájdalmukkal?
Képesek vagyunk mi azt bárkivel is megosztani?
Tudnak a feleségeink, barátnőink mit kezdeni velünk amikor nekünk lenne szükségünk valami varázslatos erőt adó vígaszra? *
Ki nevetteti meg a bohócot -kérdezhetném, de azzal is a klisék közé kevernénk magunkat, márpedig a Joker film távol áll bármiféle klisétől.
Pár nappal az agyrohamom után épp egy újabb nyomasztó napom közepén voltam, mikor gondoltam Überezzünk pár órát Londonban, hátha lesz pár jófej utasom, akikkel majd jól elcsevegünk, az mindig feldob. Persze egymás után kaptam az idegesítőbbnél idegesítőbb karaktereket, akik csak átnéztek rajtam így vagy úgy. Engem és a kocsit csak taxinak használó idegenek sorra szólitottak buddy-nak, mate-nek, vagy boss-nak, hiába javítottam ki a 20 éves nyikhajt, hogy bizony nem vagyok se a tesója, se a haverja… mindegy, még egy fickót elviszek Gatwickre aztán elég, megyek én haza.

(Igen ez még mindig a Joker című filmről szól, csak várd ki a lényeget)
10 perce lehettünk úton az utassal mikor felugrott az értesítés, hogy Erika a feleségem hangüzenetet küldött whatsapp-on. Na itt kezdett el gyöngyözni a homlokom. Miért?
Nos, mondtam már a drága feleségemnek, hogy mikor Überezek ne küldjön hangüzenetet, mert azt nem tudom meghallgatni vezetés közben, és ha mondjuk épp egy hosszú út közben kapom -mint mondjuk most- akkor egész úton azon fogok kattogni, hogy mi lehet az üzenetben…
Mivel arra számoltam hogy emlékszik a kérésemre, csak mégjobban feszülni kezdtem, mivel azon voltam hogy vagy ignorálta amit kértem, vagy valami halálosan fontos információ vár ott rám.
Így vezettem tiszta ideggel még 40 percig, mire végre félreálhattam és meghallgattam az üzenetet ami arról szólt, hogy keddenként ingyen van a kávé a benzinkutaknál. AAAAAAAA!!!!!!!!
Azt hittem itt robbanok fel. 1, nem kávázok már hetek óta. 2, nem hagyunk hangüzenetet ha csak nem életbevágóóóóóóó…. Vettem pár nagy levegőt, és kedvesen visszaüzentem a feleségenek, hogy “Kérlek, kérlek, kéééérlek ne hagyjál nekem vezetés közben hangüzenetet”

Válasznak annyit vártam volna, hogy „Úh, bocsi, tényleg. Elfelejtettem nehari, szere”

Na de persze nem ez jött, hanem elmagyarázta hogy miért.... aztán a végén veszekedés lett az egészből. Ekkor tört ki belőlem hogy „ Erika! Basszus, figyelj már rám! Tudod Te, hogy mi az ami a világon a legjobban bánt engem... mivel lehet teljesen elpusztítani... érted te azt hogy mi az én legnagyobb fájdalmam???? ”
Nem szokatlan tőlem a hasonló teátrális fogalmazás, szóval kedvesem elgondolkodott és találgatni kezdett, mire belevágva üvöltöttem hogy „Az, hogy nem létezek. Az, hogy senki de senki nem figyel oda arra amit ÉN szeretnék, amit én kérek, amire nekem volna szükségem... Az, hogy jelentéktelen vagyok, az hogy láthatatlan vagyok...” csuklott sírásba a hangom, megalázó, hörgős sírásba. Erre a válasz.... „Most mit akarsz, mit mondjak erre?”

Letettem.

Elindultam haza. Próbáltam lenyugodni, és Frank Sinatrat hallgatva vezettem át az erdei utakon.
30-as táblánál 29-el hajtva, aztán 20-as táblánál 22-re lelassítva haladtam... eszemben járt a pár nappal azelőtti bírósági tárgyalás, ahol a jogsimért kellett küzdenem. Emlékszem milyen kínos volt ott állni és azon feszülni hogy ne kezdjek röhögni, mert bizony van, hogy mikor nagyon zavarban vagyok csak úgy elkezdek röhögni a semmin -amit mindenki nagyon utál. Képzelheted. Temetésen, veszekedés közben, vagy épp bármilyen tragikus csendben és még sorolhatnám. Ahogy így vezetgetek át a sötét utakon, látom hogy mögöttem villogva türelmetlenkedik egy audis. 40-esre területre érve felgyorsítok 39-re, de akkoris tovább villog a baromja, majd újra lakott területre érünk 30-ra lassítás, persze ettől mégjobban megfeszül a mögöttem villogó autó.
„-Most mit csináljak veled te barom, te nem látod a táblát?” gondolom magamban.
Mire egyszercsak felgyorsít és bejön mellém a szürke audi és azzal a lendülettel, hogy mellém ér BUMM egy óriási puffanás az arcom melletti ablakon. Hatalmas kóláspohár csattant szét pont a fejem mellett, majd azzal a lendülettel el is hajtottak előttem.
Kínomban sokáig csak hallgattam.... Sinatra csak énekelt, a cselló rezgése betöltötte a kocsit és a fejemet... nagyon lassan sírni kezdtem... aztán meg csak már dühösen, magamra haragudva zokogni. Gyűlöltem, hogy rinyálok, de nem bírt bennmaradni tovább. Végre hazaértem.
Parkolóban összeszedtem magam, letöröltem a képemről a gyengeség vállalhatatlan gyöngyeit, adtam magamnak két ébresztő pofont, aztán bementem a házba.
Később bocsánatot kértem a feleségtől hogy kiabáltam vele, mondtam nehéz napom volt aztán elmentünk aludni.

Másnap elmentünk megnézni a Jokert. Talán három perc sem telt el a filmből mikor el kellett üljek messzire a tömegtől, előre az első sorba. Ott, akkor, ettől a filmtől minden fájdalom a felszínre tört.
Nem voltam szomorú, vagy elégedetlen a filmmel, sőt. Dermedtem ültem végig.
Hihetetlen, hogy mennyire rólam,... vagyis nem rólam, hanem rólunk férfiakról beszél a film.
Mert bizony nem az van, hogy én vagyok Joker, hanem hogy minden férfi Joker így vagy úgy.
Igen.
Mindenki aki naponta nyeli le a világ mocsokságait. Mindenki aki olyan munkát végez amiről kiderült, hogy nem is olyan álommeló. Mindenki aki felnéz valakire, akiről tudja, hogy egy életbeli találkozásnál a hőn tisztelt alak szarba se venné. Minden férfi Joker, aki apafigurát keres, de senkinek sem kell, mint fiú. Mindenki, akivel nem tud mit kezdeni a nők világa. Mindenki, aki naponta érzi láthatatlannak magát és mosolyoggva pusztul bele ebbe.
Mindenki Joker, akin átnéznek a világ türelmetlen, érzéketlen alakjai....
Mindenki Joker, aki egy napon majdnem feladja.
Aki úgy érzi, mindenkinek jobb lenne nélkülem.

Vagy talán nem.
Talán van más megoldás is, csak azt felelőtlenség lenne itt leírni.
Még maga Joaquin Phoenix is elhatárolja magát a témától... szóval lehet, hogy itt kell nekem is abbahagyni és engedni hogy menj és megnézd a filmet Te magad.

Zseniális munka, minden filmkockája, minden hangja, zenéje, nevetése a szívbe mar.

Most, hogy abba a korba léptünk, mikor a női jogokért való harctól hangosak a csatornák, amikor minden film hőse nő kell hogy legyen. Most mikor a nő tiszteletre méltó intellektusa és tehetsége körül forog a világ…. Most mikor férfiak milliói halnak bele a láthatatlan szomorúságba.

Most ez a film nagyon fontos.