Viclondonban

Szabadoneresztett nyomokban vállalhatatlan szövegelés majdnem Londonból

Mi ütött az új generációs nagyszülőkbe ?


Mikor egy generáció kerekedik fel és költözik külföldre, hogy aztán ott építsen jövőt, országot, családot, akkor nem csoda hogy a nagyszülői szerep is megborul.
Először azt írtam hogy nem könnyű úgy… aztán kitöröltem, mert pont hogy az a baj, hogy túlságosan is könnyű úgy nagyinak-papinak lenni, ha a fiatalok látogatása legtöbbször skype-on megy, és ér véget könnyedén a piros gombbal.

Talán túlságosan is könnyű belefeledkezni a kényelmes önzés játékába. Sütés-főzés, autószerelgetés, lekvárberakás, történetmeséléls, tésztagyúrás, … kinek van ilyenekre ideje manapság, miközben ott vannak a remek szappanoperák, meg nyugdíjas barátok, utazások, szervezett programok…
Sok-sok évnyi kemény munka után nehogymár ne járjon a nyugdíjas élet minden pillanata. Nehogymár kimaradjon egy szulejmán, csak mert az unokának iskolai koncertje lesz, vagy mert a születésnapra szendvics hegyeket kellene készíteni. Óh, jönnétek augusztus 20-ra, akkora mi már megbeszéltük az erzsiékkel a kirándulást, de ha akartok gyertek ti is? Strandra menni, jaj ne oda menjünk ott nincs gyógyfürdő, inkább gyertek velünk wellness-ezni. Jöttök a jövőhéten, remek, de kimenni nem tudunk elétek, de majd szóljatok ha a háznál vagytok és addigra hazaérünk. …
És a példákat minden kisgyerekes olvasó tudná bővíteni a végtelenséggig.

Van azonban egy másik probléma is ami talán szintén az elvándorláshoz köthető, de hallok példákat egymáshoz közel lakó családoktól is. Ez pedig az, amikor a nagyszülő elfelejti a fontossági sorrendet -ha van ilyen egyáltalán.
Vagyis amikor a nagyi elfelejti hogy ő nem szűnt meg anyukának lenni, hogy a papa még mindig az apja annak a gyereknek aki éppcsak szülő lett. Mikor nem számít már a gyerek, csakis az unoka.
Hányszor, de hányszor jött anyámtól úgy üzenet, hogy mindent átugorva egyenesen a lányomról érdeklődött.
Se puszi, se pá, se nyalomahajad kisfiam hogy vagytok…? nem. Egyenesen csakis a kislányunk számított, csak ő volt az érdekes. Persze persze, ez a gondolkodás nélküli vak unokaszeretet édes dolog lenne…. Csak közben valaki elveszítette az anyukáját, mert anyuciból nagyi lett.
Talán ez egy generációs anomália, talán igazságtalan tőlünk új szülőktől a régi világ nagyijaira vágyni.

Hogy ez már végleg így marad, vagy lesz majd valamiféle társadalmi ébredés azt nehéz megmondani -persze reménykedni azért lehet.
Talán valahol visszafordítható lesz ez a buta állapot, ahol felnőtt emberek tinédzsert játszanak, s ahol senki nem akar felnőtt lenni. Talán jön majd valahogyan egy ébredés, és meglátjuk menyi izgalom és jóérzés van a felelősség vállalásban. Nemcsak magunkért, de szeretteinkért is.
Ehhez a kulcs? Meg kell szólalni. Nevén kell nevezni ami zavar, és nem belenyugodni.
Én ezt tettem, és egyenlőre működik. Kezdem visszakapni anyucit, akinek miután elmeséltem a napomat és megtudtam mi van velük, boldogan mesélek lányom jópofa bolondságairól.

Szóval nem feladni, tessék nekimenni a problémának.
Én a nagyimtól ezt tanultam.

-